Jób 1,1–2,10
Jóbról maga az Úr állítja ki a bizonyítványt: feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő.
Mégsem teljes az élete (ez a könyv végére derül ki) – Isten kézbe veszi és kézben tartja mindvégig. Közben belemeríti olyan próbákba, hogy azt gondolhatná, hogy „elhagyott az Isten”.
Miből tudható az, hogy Isten nem hagyott el? Nem a világi jólétemből („Isten megáldott ezzel, azzal”, „áldott az Úr, mert meggazdagodtam”). Nem abból, hogy rendre csupa „kegyes” érzéseim, gondolataim vannak, jót teszek stb. (ld. farizeus) – Jób beszédei (a könyv belsejében) nem ilyenek. – „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged”, „Sem halál, sem élet… nem választhat el…”.
Jób gyermekei
„Istennek terve van veled.” Mi volt a terve Jób gyermekeivel? Erre nincs olyan válasz, ami valami láthatóból indulhatna ki.
Igaznak ítéli-e őket Isten? Láttak hiteles, istenfélő embert az apjuk személyében, ez számukra is bizonyság Isten munkájáról – hiszen Jóbot is Ő formálta ilyenné. Rajtuk állt, hogyan fogadták ezt.
Személyes Isten-kapcsolatom, az ebből származó hiteles életem bizonyság mások számára. Megvan-e ez most? – Odafigyelek-e más hívők életére, mit üzen nekem Isten azon keresztül?
A próbák
Isten kezdeményezi, Ő hívja fel a Sátán figyelmét Jóbra.
A Sátán „körülkerülte és át- meg átjárta a földet”. Mindent lát, ami látható. Látta Jóbot, és látott sok álkegyes embert, akiknek az élete külsőleg hasonlít Jóbra.
Isten célja a próbával: meg kell látszania, hogy „különbség van az Istent félő és az Őt nem félő között”. Ezt tagadja a Sátán, amikor azt állítja, hogy Jób is olyan, mint az álhívők: képes megátkozni Istent.
Mindannyiunk életében megvan a „felszín”. A „felszínes” ember az, akinek a felszín alatt nincs semmi (érték). Jób esetében megtörténik a felszín lebontása; ami alatta van, az a döntő.
Első próba: hirtelen elveszít mindent, ami (világi szempontból) az övé. Első bizonyságtétel: komolyan veszi, hogy „az Úr adta, az Úr vette el”. A Sátán arra fogadott, hogy Jób megátkozza Istent, de ő áldja – Isten első győzelme Jób történetében.
Második próba: Jób betegsége, folyamatos testi fájdalom. Ez már kitartást igényel. Itt Jób hallgat, de nem átkozza meg Istent (a Sátán most is azt akarja), kapcsolatban marad vele.
Jób felesége: most ő mondja, amit eddig a Sátán mondott. Újabb bizonyságtétel, amit döntés is: „ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”.
Hogyan éli át Jób a próbákat?
Bizonyságtétel-e a barátaival folytatott vitája? 1. Isten bizonyságtétele arról, hogy képes megtartani azt is, aki a nehéz próbák között feladott minden „kegyes pózt”, és irgalmáról, hogy valóban megtartja. 2. Bizonyságtétel arról, hogy Jóbba „be van építve” az, hogy szüksége van az Úrra – akkor is, ha hullámzik („bárcsak ne figyelne rám” – „válaszoljon a Mindenható”).
Amikor az Úr megszólítja Jóbot, akkor lesz világos minden. Ő tud olyat mondani, hogy Jób valóban megalázkodjék, elismerje, mi hiányzott eddig az életéből: benne volt az Isten tisztelete, az Isten iránti szüksége, de nem volt még találkozása Ővele.
Mi már találkozhattunk vele, tudjuk, mibe került neki az, hogy irgalmas hozzánk. Könyörög, hogy el ne fogyatkozzék a hitünk. Folyamatosan bennünk van Szentlelke által. Ennek is látszania kell, így minket is megpróbál.
A próbákban látszik meg, hogy „kik vagyunk”, mi van a felszín alatt. Ez a mi életünkben sem csupa jó. Annak kell látszania, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk. Ha rosszul reagálunk valamire, akkor is kegyelem alatt vagyunk, erről kell tudni bizonyságot tenni – közvetlenül, vagy azzal, ahogy rendezzük az ilyen helyzeteket.
Amikor vége van egy-egy próbás helyzetnek, megérthetem, mi miért történt, megalázhatom magam Isten előtt, tanulhatok tőle valamit. Ez még részleges tanulás, részleges megértés. Amikor Ő megjelenik, vagy amikor én megyek hozzá, akkor lesz minden világos. Lehet, hogy megértem, hogy minek mi volt az oka, de fontosabb, hogy megértem, hogy minek mi volt a(z Istentől származó) célja, és ezért Őt dicsőíthetem.